Nem, persze hogy nem. De azért ez is egy érdekes nádudvari történet. A mostanihoz hasonló csikorgó havas hideg szelek járták a Hortobágy környékét 170 évvel ezelőtt, amikor a Szent Korona Debrecenbe tartva Nádudvaron is áthaladt.
Balázs Sándor eképp ír az eseményről: „Közismert, hogy az első népképviseleti országgyűlés 1848. december 31-én úgy döntött, hogy a szabadságharc székhelyét Debrecenbe helyezi át. Az újév első napjaiban a Pest-Szolnok-Karcag-Nádudvar-Debrecen útvonalon a szekerek és kocsik tömege vándorolt az új főváros felé. A fő közlekedési út különösen Karcag és Nádudvar között volt nehezen járható. Az utazást megnehezítette az igen erős, -30 C-os hideg. Hatalmas szekérkaravánok vitték az állami hivatalok fontos eszközeit, a bankjegynyomdát, a fegyvergyár berendezéseit, amelyre Lukács Dénes tüzérszázados ügyelt.
A magyar koronát Bónis Samu kormánybiztos és társai kísérték. A csípős hidegben nagyon lassan haladt előre a szekértábor. Egy-egy útszéli kocsma akkor főúri szállásnak számított, amelyben, ha volt hely, együtt lehetett látni a magas rangú állami hivatalnokokat, a közkatonákat és a fuvarosokat. A Karcagtól Nádudvarig tartó útszakaszon – Halomzug és Ágota környékén –a Hortobágy és a Kösely kiöntései jeges útszakaszokat alkottak, amelyek ha kiolvadtak, csúszós sártengerré váltak. Egy ilyen nappali olvadás miatt tért le az útról a koronát vivő szekér is, amely a Királygödörnél felborult és részben összetört.”
Az esetről számos visszaemlékezésben találunk utalásokat, pl. Szilágyi Sándor: A magyar forradalom története 1848-49-ben című művében ezt találhatjuk: "A szekeret, mellyen a Szent koronát vitték, hasonló sors ért, s a kísérő hadnagy a fején kapott sebet, egy közgránátosnak pedig a karja sérült meg."
Mielőtt fölösleges önmarcangolásba kezdenénk amiatt, hogy esetleg a nádudvari rossz minőségű utak miatt bekövetkezett malőr folytán ferde a Szent Korona keresztje, mindenki nyugodjon meg: egy kb. 400 évvel ezelőtti szerencsétlen baleset okozta a sérülést, amely Mária Anna királyné koronázásához kötődik és néhány kétbalkezes lakatoshoz.
A Függetlenségi Nyilatkozat 1849. |
A Balázs-féle könyv így folytatja a történetet: „A mezővárosunkba érkezők a fogadóban, a „Nemillőben” szálltak meg, de mivel ez csak néhány embert fogadhatott, sokan magánházaknál kerestek szállást. Sajnos, kevés sikerrel. A szállás nélkül maradtak egyike, Madarász József lelketlenséggel vádolta meg a nádudvariakat, akik az általánosítás ellen élénken tiltakoztak. A koronát és a koronázási jelvényeket egy éjszakán őrizték a Demjén Lajos-féle házban – akkor Ozsváth családé volt -, és csak másnap, 1849. január 6-án indították útnak Debrecen felé. A korona még egyszer éjszakázott Nádudvaron 1849. június 5-én, amikor éjjel útban volt Pest felé.”
Az erről beszámoló Alföldi Hírlap eredeti sorait sajnos nem sikerült felkutatnom, de találtam utalást a kínos esetre, amellyel a Déri Múzeum 1968-as évkönyvében, Lengyel Imre tanulmánya foglalkozik:
„A Debrecenen kívül felmerülő problémák között említjük meg az Alföldi Hírlap hasábjain közölt nádudvari esetet, amelyet Madarász József szellőztetett meg. A cikkíró mint menekült igen rideg fogadtatásban, sőt elutasításban részesült a helység papja részéről. Ugyanekkor az egyik tanító, Tóth Mihály szívesen fogadta be hajlékába a családjával szabad ég alatt fázlódó Madarász Józsefet. A megrótt nádudvariak mentegetőzését is közli a lap. Az ehhez fűzött megjegyzés a tárgyilagosság álláspontját képviseli: „A nádudvariak legyenek meggyőződve, hogy M. J. cikkét nem ellenöki ellenszenvből közöltük; hanem mert a benne írottak igaznak állíttattak". (11. sz. 1849. febr. 7.)”
Madarász József emlékirataiban ugyanakkor nem találunk erre utalást, noha részletesen tárgyalja az akkor megélt napok eseményeit: „1849 január 1. Szolnokon a barátok kolostorukban hazafias szivességgel fogadtak és helyeztek el. Én Kecskeméten át családomért Paksra mentem, s borzasztó hidegekben január 7-én nőm és Jenő fiammal érkeztem Debreczenbe.”
Madarász József, függetlenségpárti képviselő |
És vajon Kossuth hogyan emlékszik a nádudvariakra? Megírta visszaemlékezéseiben, 1871-ben Turinban, igaz, valószínűleg egy későbbi, 1849 márciusában tett látogatására utalva: „Azon levelek közül, melyekre válaszolni szerencsém van, mindazok, melyek politikai fejtegetésekbe bocsátkoztak, az 1848-diki törvényhozás hagyományaihoz ragaszkodásnak adtak kifejezést. Legyen szabad példakép a nádudvari népkör népies zamatu leveléből néhány sort idéznem. Hivatkozva némely szavaimra, melyeket 1849-ben a nádudvari nép előtt mondottam, e népkör ekként szól:
»Mi most is azok vagyunk, kik akkor voltunk. Öltözetünk most is 48. Ebben dolgozunk nappal, ebben nyugszunk éjjel; mégis sem nem kopott, sem nem rongyos. Nincs rajta egy foszlány is. Pedig beh’ sok nyomorult szabdalta, nyirbálta ujította már azóta.« ”
Ilyen levelet írt a nádudvari népkör Kossuth „apánknak”, a „magyarok Mózesének”, aki büszkén idézte emlékirataiban a nádudvariak töretlen hűségéről tanúságot tevő sorokat. Büszkék lehetünk rájuk, mára már elfeledett szépapáinkra, akik maradandó példával szolgáltak a hazaszeretetre, a becsületre, a függetlenség mellett való állhatatos kiállásra.
Írta: Maczik Erika
0 Megjegyzések