Egy céltudatos, életvidám, és mosolygós lányt lehet megismerni Szvitacs Alexa személyében. A 28 éves hajdúszoboszlói asztaliteniszező szép sportolói pályafutást tudhat maga mögött: többek között serdülő Európa-bajnoki ezüst-, és ifjúsági világbajnoki bronzérmesnek mondhatja magát, a Kecskeméti Spartacus játékosaként az első osztályban pingpongozott, a felnőtt válogatottban is helyet kapott, és gyerekeket edzett.
Alexa élete azonban tavaly augusztusban szörnyű fordulatot vett; toxikus-sokk szindróma miatt kialakult fertőzés következtében amputálták a bal alkarját és az összes lábujját. Ez egy átlagember számára is feldolgozhatatlan tragédia, ám egy sportoló esetében ez hatványozottan igaz. Mégis, Szvitacs Alexa nem hagyta, hogy az önsajnálat maga alá temesse, rögvest új célt talált magának, és már a kórházban, a műtét előtt eldöntötte, paralimpikon lesz. Érdekesség, hogy azóta sem derült ki, vajon mi okozhatta a fertőzést.

Jelenleg Hajdúszoboszlón lábadozik Szvitacs Alexa, aki a helyi gyógyfürdő segítségének hála, kezelésekre jár, azon dolgozik, hogy visszanyerje állóképességét, és 2020-ban ott lehessen Tokióban. Vele beszélgettünk.

Miként indult a sportolói pályafutásod és miket értél el az évek alatt?

Szvitacs Alexa: Hétéves koromban, a Hajdúszoboszlói Asztalitenisz Egyesületben kezdtem el pingpongozni. A szüleim mondták, hogy valamit sportolnom kellene, és mivel a tévében láttam, ahogy egy kínai ütötte a labdát, eldöntöttem, én is úgy szeretnék játszani, ahogy ő. Később Budapestre költöztünk, ott élvonalbeli játékos lettem, serdülő-, ifjúsági- és felnőtt válogatott is voltam. Párosban Eb-ezüstérmet szereztem, számomra ez az az eredmény, amelyre a legbüszkébb vagyok, de emellett négyszer a harmadik helyen zártam szintén a kontinensbajnokságon, csapatban pedig a 2006-os kairói ifjúsági vb-n értem el bronzot. Valamint többszörös magyar bajnoknak mondhatom magam. Az utóbbi három évben már kevesebbet edzettem, inkább már gyerekekkel foglalkoztam, ez vette át a főszerepet az életemben.

Sokszor hallani, hogy az élsport mennyi lemondással jár. Ez a Te esetedben is így volt/van?

Szvitacs Alexa: Való igaz, a cél érdekében rengeteg minden kimaradt nálam is. A legjobb példa erre, hogy egyszer voltam osztálykiránduláson, a középiskola utolsó évében, érettségi előtt. De akkor is hova utaztunk? Persze hogy Hajdúszoboszlóra, a mellettünk lévő házba, úgyhogy nagyon izgalmas volt. De semmit sem bánok, megérte.

Tavaly nyáron aztán minden megváltozott.

Szvitacs Alexa: 2018 augusztusában, egy nyári napon rosszul lettem. Nagyon fájt a hasam, a végtagjaim, arra ébredtem, hogy hányingerem van, és magas lázam is volt. Később kihívtuk az ügyeletet, miután kiértek, elláttak, kaptam egy injekciót, amitől jobban lettem, azt mondták, valami kis vírus. De aztán pár óra múlva ismét rosszul lettem, akkor már a mentőket hívtuk, csak három óra múlva érkezett a segítség. Ismét elláttak, a helyzet megint javult, azonban másnapra újra romlott az állapotom, olyannyira, hogy kórházba is szállítottak. Ott is azt mondták, hogy valószínű, valami vírus, és ha az infúzióm lecsöpögött, akkor haza is mehetek. Ez végül sajnos nem így alakult. Megjöttek a laboreredmények, utána felvittek a fertőző osztályra, ám az éjszaka folyamán rosszabbodott megint az állapotom, visszavittek a sürgősségire, aztán pedig már az intenzíven találtam magam. Megállapították, hogy vérmérgezésem van, az a toxikus-sokk szindróma. Négy napig élet-halál közt lebegtem, átmosták a vérem, addig altatásban tartottak, és utána is másfél hétig még életveszélyben voltam. Aztán mikor magamhoz tértem, azt sem tudtam, mi történt, mennyi idő telt el. Láttam, hogy elfeketedett a bal karom és a lábujjaim, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Sőt, az orvosokat is kérdezgettem, ők is mondták, hogy majd felszívódik. Mint kiderült, mindkét lábam a térdemnél be volt jelölve, és karjaim is, mert mint megtudtam, az összes végtagom elfeketedett, csak máshol valóban felszívódott. Úgyhogy az amputáció nem is került szóba. De aztán bejött egy orvoscsoport, és mintha ott sem lettem volna, arról beszéltek, mit vágnak le és honnan. Azt a tíz percet nem kívánom senkinek, amikor szembesültem a tényekkel. Nyilván kiakadtam, sírtam, hogy miért pont velem történik ez. Aztán a testvéremet és a keresztanyukámat hívtam fel, ők tudták meg legelőször, mi fog következni. Nagyon erősek voltak, nem sírták el magukat, mellettem álltak, biztattak. Nem tudtam, a szüleimnek miként mondjam el, féltem tőle, hogy nagyon össze fognak törni. Mikor bejöttek hozzám, láttam az arcukon, hogy már tudják. Annyit mondtam nekik, hogy nem baj, én paralimpiai bajnok leszek!

Honnan merítesz erőt?

Szvitacs Alexa: Sokan kérdezték tőlem már ezt. Azt hiszem, a családom miatt tudtam és tudok erős lenni, mert tartottam tőle, hogy ha összeroppanok, akkor ők is, féltettem őket, azt éreztem, ha kitartok, az nekik is erőt ad. Korábban is pozitív beállítottságú voltam, viszont engem is meglepett, hogyan kezelem ezt az egészet. Régen, ha például szépen szólt hozzám valaki, vagy épp csúnyán, rögtön képes voltam magam elsírni. Mióta azonban mindez megtörtént, talán ha egyszer-kétszer pityeregtem, akkor is azért, mert belegondoltam, mennyi idő lesz, mire újra önálló tudok lenni.

Hogy lehet feldolgozni egy ilyen tragédiát, ha egyáltalán fel lehet?

Szvitacs Alexa: Sokkal rosszabb vége is lehetett volna mindennek, akár bele is halhattam volna. Azt mondták, ha nem sportolok, valószínűleg nem is éltem volna túl. De itt vagyok! És az is nagyon fontos, hogy ami a mindenem, vagyis az asztaliteniszt, nem kell feladnom, tudom folytatni. Ezekből próbálok építkezni.

Mennyi időbe telt, mire talpra tudtál állni, a rehabilitáció mely szakaszában tartasz?

Szvitacs Alexa: Nagyon sokat feküdtem a kórházban, éppen ezért minél hamarabb szerettem volna lábra állni. Az amputálás után több hónapot jósoltak, mire újra járni tudok, de türelmetlen típus vagyok, és három hét után már próbálkoztam. Először csak tíz másodpercig bírtam, de aztán egyre tovább, tulajdonképpen újra meg kellett tanulnom járni. Kaptam egy tehermentesítő cipőt, illetve egy gurulós járókeretet, amit magam előtt toltam, és úgy tudtam haladni. Később elkezdhettem a rehabilitációt, megtanítottak cipőt kötni, gombolkozni, olyan dolgokra, amelyekre szükségem van a mindennapi élet során. Egy külön gyógytornász is foglalkozott velem, illetve közös konditermi fejlesztésen is részt vettem, amit azért kedveltem, mert nem éreztem magam különcnek.

Szépen haladok, már a karórámat is fel tudom venni, ahogy a fülbevalót is, egyedül még a hajamat nem tudom összegumizni, de remélem, idővel arra is találok megoldást.

Pszichológus segítségét igénybe vetted/veszed?

Szvitacs Alexa: A kórházban automatikusan rendeltek ki egyet, először heti kétszer, aztán egyszer beszélgettünk, később pedig már arra sem volt szükség. Azóta sem járok szakemberhez, ott van a családom, a barátaim, akikkel mindent meg tudok vitatni. Nem szoktam magamban keseregni a történtek miatt, nem lettem más, és ugyan az az ember vagyok.

Mennyire nehezek így a mindennapok?

Szvitacs Alexa: Nem annyira, sőt, egyre könnyebb. Mindig van valami új, amit meg tudok csinálni, és aminek örülhetek. Sokan mondták már, hogy az emberek nagy része összeroppant volna, de belőlem erőt merítenek, ahogy hozzáállok a dolgokhoz. Azt hiszem, ezt a sportnak is köszönhetem, mert megtanultam küzdeni, és nem feladni.

Továbbra is tartod magad a kijelentésedhez, hogy paralimpikon leszel?

Szvitacs Alexa: Igen, nagyon is komolyan gondolom. Igazából én a 2024-es játékokra készültem, azonban a paraválogatott edzőm meg van győződve róla, hogy nem csak hogy ott leszek a 2020-as paralimpián, de még éremre is esélyes leszek. Állok elébe, örülök, hogy egy cél lebeghet a szemem előtt. A paraversenyzőknél a sérültségi szinttől függően különböző kategóriák vannak, engem most a nyolcasba soroltak, de ez még változhat, mert a nemzetközi orvos bizottság felülvizsgálhatja. Ahhoz, hogy indulhassak a paralimpián, négy plusz egy versenyen kell előtte részt vennem, és azokon jól is szerepelni. A válogatott edzőmmel azt beszéltük meg, hogy valószínűleg a szeptember végi Európa-bajnokság lesz az első, amelyen elindulok, vagyis rögtön mély vízbe dob. Egyelőre azon dolgozom, hogy az állóképességemet visszahozzam, minden nap járok konditerembe, úgy érzem, lassan utolérem magam.

Már elkezdtem ütögetni is otthon, a kecskeméti klubomtól kaptam egy adogató gépet, annak a segítségével gyakorolok.

Soha ne add fel! – Ezzel a jelmondattal hívják a segítőkész embereket március 23-án a hajdúszoboszlói Aqua-Palace-ba, ahol a különböző programok mellett arra a robotkézre és műlábujjakra gyűjtenek, amelyek nagyban megkönnyítenék a hétköznapjaidat.

Szvitacs Alexa: Decemberben már szerveztek nekem egy meglepetés jótékonysági asztalitenisz-gálát Budapesten, ahova többek között eljött a keresztanyukám, Mátravölgyi Gabriella is. Az ő fejéből pattant ki, hogy Szoboszlón is kellene tartani egy hasonló összejövetelt. Igen sokan a kezdeményezés mellé álltak, ami roppant jól eső érzés. Összesen 16 millió forintba kerül a robotkéz és a műlábujjak, amelyekkel egyszerűbbé válna az életem, azon vagyunk, hogy ezt az összeget összeszedjük, és minden akadály elháruljon az elől, hogy még teljesebb életet tudjak élni.

Forrás: Szabó Dóra / haon.hu