Hajdúszoboszló,1908.08.11 - Vecsés,1984.12.11 (76 év 4 hónap)
A magyar ének-zene és a református egyházi énekköltészet kiemelkedő egyénisége. Hajdúszoboszlón született 1908. augusztus 11-én. Édesapja Herhi Balla István állatorvos, édesanyja Szűcs Margit.
Hatéves korában költöznek Belényesre (Bihar megye, Románia). Állatorvos édesapját Balla Istvánt helyezték oda, azzal a céllal, hogy az ottani román lakosságot magyarosítsa. Nagyfokú szociális érzékenysége folytán, úgy látta, hogy azokat, akik állataikkal kapcsolatban „ügyfelei” lettek, sokkal inkább segíteni és felemelni hivatott, mintsem magyarosítani. Akkoriban, az állami állást betöltőknek nem voltak megélhetési gondjaik, szabad idejüket tudományos, és művészeti „hobbik” töltötték ki. A bécsi klasszikus és romantikus szerzők vonós-zongorás kamarazenéjét saját kedvtelésükre játszották otthonaikba. A házimuzsikáláson kívül egy másik zenével kapcsolatos tevékenységet is látott odahaza kisgyerekként Balla Péter. A hegedűvel már odahaza megbarátkozott, apja szenvedélyesen kereste a stradivárik titkát, mintegy ötven hegedűt készített köztük azt a hangszert is, amelyet később fia, zeneakadémiai évei alatt is használt.
1918-ban kezdte az ortodox egyház által fenntartott, belényesi kétnyelvű gimnáziumot. A helyi román tanítóképzőbe került hegedűtanárnak, énekkarvezetőnek. 15 évesen már a szórvány-istentiszteletek kántora s amint leérettségizett, a tanítóképző zenetanárul alkalmazta. Országos meglepetésre, Liliana Rossler szövegére gyermekoperát komponált román népzenei elemekből. Bukaresti szakértő előtt énekelték oly sikerrel, hogy szerzőjét érdemesnek találták, hogy több éves stipendiummal küldjék Budapestre. Így a következő tanévet már Budapesten töltötte. 1926-tól a Nemzeti Zenede hallgatója, 1927-től pedig 19 éves korában a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója hegedűszakon.
Nagy fordulópontja volt életének, amikor a kezébe került a Kodály Zoltán és Bartók Béla szerkesztette 150 magyar „Népdal”-t tartalmazó könyvecske, amit 1921-ben annak bizonyítására adtak ki, hogy a kultúrában, dallamvilágban nem határ a határ. Ennek a kiadványnak az előszavában találkozott azzal a megállapítással, hogy „A régi magyar népdalstílus legtisztábban a bukovinai székely népdalokban él.”
Ez a mondat mindaddig nem hagyta nyugodni, amíg oda nem utazott.
Balla Péter itt járt református iskolába. Már a román uralom idején érettségizett. Bukarestben akadémiai szinten hegedülni tanult és a román művelődési minisztérium ösztöndíjával jutott el Budapestre, a Zeneművészeti Főiskolára. Kitűnő hegedűs volt, de a népdal-népzene vonzásában Lajta Lászlóval, és Bartókkal, Kodállyal munkakapcsolatban népdalokat gyűjtött Bukovinától a Dunántúlig. Az 1930-as évek közepétől a református egyházi énekek és a népdalok tanításával missziót teljesített. Ő volt a Sali Deo Gloria (SDG) balatonszárszói táborának nótafája. l950-5l-ben a Népművészeti Intézet munkatársa, népdalgyűjtő. Munkásságához mindig hozzátartozott a református egyházi zene. Saját szerzésű énekei, kórusművei mellett a ma használatos templomi énekeskönyv 512 énekének egyik válogatója.
Nem tett jót neki az 1958 után a művelődési és zenepedagógiai munkaviszonyainak váltakozása, majd megszakadása sem: a továbbiakban többször orvosi kezelésre szorult. 1983-ban még részt vett a balatonszárszói templomban tartott országos ünnepségen, a szeptember 4-i hálaadó istentiszteleten és megemlékezésen. A zsúfolásig megtelt teremben az emlékezők Balla Péter irányításával a Kis magyar daloskönyv egyházi és népdalait énekelték.
Lelki otthona a vecsési eklézsia volt. Itt négy évtizeden át szolgált presbiterként. Utoljára Kecskeméti Népzenei találkozókon, a HNF Szárszói Baráti Körében, s a Kelenföldi egyházközség keretében működő, az SDG történetét feldolgozó szemináriumban járt. Baráti találkozókon még halála előtti hónapokban is színesen, igényesen mondta el curriculum vitae-jét (önéletrajz).1984. december 11-én 76 éves korában hunyt el. Temetésén december 20-án a vecsési temetőben -a hideg és ködös idő ellenére- kétszázan vettek részt.
1988. augusztus 11-én születésének 80. évfordulója alkalmából a helyi Honismereti Kör kezdeményezésére emléktáblát helyeztek el lakóházának falán .
Az 1960-as években mellőzött, sokat betegeskedő ember. Pestkörnyéki iskolákban gyerekeket tanított hegedülni. 1984. december 11-én Vecsésen halt meg. Lakóházát 1988-ban emléktáblával jelölték meg.
Forrás: Szülőföldünk-lakóhelyünk Hajdúszoboszló, Erdei Gyula (2001)
0 Megjegyzések